A mostani gyerekek íráskészségének fejlettségében (ahogy egyéb készségeikében is) egyénenként óriási különbségeket találunk. A "Tanár" becenevet viselő sárkány emiatt egyik fejével vadul integrál, míg a másikkal differenciál, egyazon pillanatban.
Az én példámban egy olyan iskola diákjai szerepelnek, amely kistérségi központként működik, tehát válogatás nélkül, sokféle képességű, családi hátterű, alkatú és előképzettségű (az alsó tagozatra gondolok) gyereket fogad be, 25-30 fős osztályok formájában. Ötödikesek nyelvtantanításával kapcsolatban az egyik felmerülő kérdés az, hogyan lehet hatékonyan együtt dolgozni olyan osztállyal, melynek egyes tanulói korukhoz képest biztosan írnak, míg másoknak a betűk megformálása nehéz és időigényes munkát jelent. Mindkét csoport, illetve az átmenetet képező gyerekek íráskészségét fejleszteni kellene. A hagyományos tollbamondással ez elképzelhetetlen. A tollbamondás a témazáró dolgozatok egyik része volt néhány évvel ezelőttig. Ma egyre inkább az a kérdés, hogy tud-e írni minden gyerek, nem pedig, hogy mennyire fejlődik a helyesírásuk. Egy-két mondatnyi diktálás után a gyerekek egy része már fáradtságról és fájó kézről panaszkodik.
Az Apáczai Kiadónál, Széplaki Erzsébet neve alatt megjelent egy olyan nyelvtan tankönyv, mely a gyakori és rövid tollbamondásokat preferálja. A gyakoriság azt jelenti, hogy majdnem minden órára jut egy igen rövid szöveg. A rövidség valamelyest változó, de lássunk egy példát:
"Az egérlyuk lakói megérezték a sajt illatát. Odasompolyogtak a közelébe. Cirmos, a bajuszkirály azonban az ajtóban miákolt. Az egerek sóhajtozva elnapolták a sajtrablást."
Ezzel a rövid szöveggel is számos megoldandó helyesírási problémával szembesíthetjük az ötödikeseket, pl. különírás-egybeírás, j vagy ly, ba-be, ban-ben. Roppant lassan kell diktálni, de ilyen rövid szöveg mellett még így is marad idő arra, hogy új anyagot is ismertessen a tanár. A szövegek javítása kétféleképpen történhet: a kivetített szövegről önállóan, illetve a tanár által. A tanár utólag felül is vizsgálhatja az önkorrekciót. Amíg a gyengébben dolgozókkal a tanár közösen dolgozik a javításon, addig a jó eredményt elérők (akiknek elegendő jelezni a hibáikat) külön feladatot kapnak, amelybe fokozatosan bekapcsolódhatnak azok, akik végeztek a hibáik korrigálásával.
Ezzel a módszerrel a nagy mennyiség helyett a rendszeresség kerül előtérbe. A gyerekek megszokják, hogy gyakran kell írniuk, és törekedni kell az olvasható írásképre, hiszen a tanár be fogja szedni az írásműveket :). Ez a rendszer valamelyest jobban illeszkedik a mai állapotokhoz, és nem profitálnak belőle kevesebbet a gyerekek, mint ha hosszú szövegeket írnának. Kérdés persze, hogy a valóban jó képességű tanulókból mikor és hogyan lehetséges így kihozni a maximumot, illetve hogy ez a módszer eléggé ösztönzi-e őket.
