A mostani gyerekek íráskészségének fejlettségében (ahogy egyéb készségeikében is) egyénenként óriási különbségeket találunk. A "Tanár" becenevet viselő sárkány emiatt egyik fejével vadul integrál, míg a másikkal differenciál, egyazon pillanatban.
Az én példámban egy olyan iskola diákjai szerepelnek, amely kistérségi központként működik, tehát válogatás nélkül, sokféle képességű, családi hátterű, alkatú és előképzettségű (az alsó tagozatra gondolok) gyereket fogad be, 25-30 fős osztályok formájában. Ötödikesek nyelvtantanításával kapcsolatban az egyik felmerülő kérdés az, hogyan lehet hatékonyan együtt dolgozni olyan osztállyal, melynek egyes tanulói korukhoz képest biztosan írnak, míg másoknak a betűk megformálása nehéz és időigényes munkát jelent. Mindkét csoport, illetve az átmenetet képező gyerekek íráskészségét fejleszteni kellene. A hagyományos tollbamondással ez elképzelhetetlen. A tollbamondás a témazáró dolgozatok egyik része volt néhány évvel ezelőttig. Ma egyre inkább az a kérdés, hogy tud-e írni minden gyerek, nem pedig, hogy mennyire fejlődik a helyesírásuk. Egy-két mondatnyi diktálás után a gyerekek egy része már fáradtságról és fájó kézről panaszkodik.
Az Apáczai Kiadónál, Széplaki Erzsébet neve alatt megjelent egy olyan nyelvtan tankönyv, mely a gyakori és rövid tollbamondásokat preferálja. A gyakoriság azt jelenti, hogy majdnem minden órára jut egy igen rövid szöveg. A rövidség valamelyest változó, de lássunk egy példát:
"Az egérlyuk lakói megérezték a sajt illatát. Odasompolyogtak a közelébe. Cirmos, a bajuszkirály azonban az ajtóban miákolt. Az egerek sóhajtozva elnapolták a sajtrablást."
Ezzel a rövid szöveggel is számos megoldandó helyesírási problémával szembesíthetjük az ötödikeseket, pl. különírás-egybeírás, j vagy ly, ba-be, ban-ben. Roppant lassan kell diktálni, de ilyen rövid szöveg mellett még így is marad idő arra, hogy új anyagot is ismertessen a tanár. A szövegek javítása kétféleképpen történhet: a kivetített szövegről önállóan, illetve a tanár által. A tanár utólag felül is vizsgálhatja az önkorrekciót. Amíg a gyengébben dolgozókkal a tanár közösen dolgozik a javításon, addig a jó eredményt elérők (akiknek elegendő jelezni a hibáikat) külön feladatot kapnak, amelybe fokozatosan bekapcsolódhatnak azok, akik végeztek a hibáik korrigálásával.
Ezzel a módszerrel a nagy mennyiség helyett a rendszeresség kerül előtérbe. A gyerekek megszokják, hogy gyakran kell írniuk, és törekedni kell az olvasható írásképre, hiszen a tanár be fogja szedni az írásműveket :). Ez a rendszer valamelyest jobban illeszkedik a mai állapotokhoz, és nem profitálnak belőle kevesebbet a gyerekek, mint ha hosszú szövegeket írnának. Kérdés persze, hogy a valóban jó képességű tanulókból mikor és hogyan lehetséges így kihozni a maximumot, illetve hogy ez a módszer eléggé ösztönzi-e őket.
Közel húsz tantárgy közül ez a leghasznosabb és egyben legérdekesebb a félévben. Ez egyrészt az elsajátítható ismeretek miatt, másrészt pedig az átadás módja miatt van így. Az órák során az elmélet és a gyakorlat együtt létezik, egy diffúz tartományban. Itt egészen biztosan nem létezik passzív befogadás és értetlenség, érdektelenség még kevésbé. Mindenkit érdekel önmaga működése, és mindenkinek van lelke is meg teste is, ezért azonnal értelmet nyer és gondolkodást vált ki minden, ami elhangzott, más szavakkal: azonnal működtetni és használni kezdjük az ismereteket. A hallgatók ritkán szólalnak meg, leginkább kérdésekre válaszolnak, de olyankor magától értetődően őszinte mindenki. Talán azért, mert ilyen egyszerű kérdésekre ritkán kell válaszolnunk, és ezért annyira igénybe vesz a válasz átgondolása, hogy nem marad idő és energia arra, hogy az ember manipulálja a válaszát és titkolózzon. És mintha magától jönne létre minden, amire az emberek különben hiába vágynak, vagy amit nehezen érnek el. Mindenki gyengeségei, erősségei, hibái és tulajdonságai napvilágra kerülnek, néha egészen váratlanul, és valahogy mindenki komolyan veszi a helyzetet, amelyben észrevétlenül és őszintén megszületik az empátia és a tolerancia.
Unokaöcsém fél éves. Átstrukturálja az egész család életét. Az "egész család" többnyire őt jelenti, és öt felnőttet. Tanítható, de nem befolyásolható. Az apja már mondja neki néha nagyon komolyan, hogy: Nnnem! De csak ezzel járulunk hozzá közvetlen módon a szellemi fejlődéséhez, egyre inkább így látom. Ő felfedez, megnéz és lehetőleg megnyal mindent, és bizony az információ vonzza, nem a steril felületek (pl.: az utcai cipő talpát szeretné nyalogatni, nem a számára megtisztított, lakásban használt papucsét). Mindenféle testhelyzetben, bármelyikünk ölében, nyakában, de a padlón üldögélve is tudja értelmezni mindazt, ami körülveszi. Nem merít abból ötletet, hogy mi mit hogyan csinálunk, és vajon mit miért. Ellenben mi egyfolytában őt figyeljük, és próbáljuk magunkat beleképzelni az ő helyzetébe (életkorába, méreteibe, frissen elsajátított mozgásformáiba, a négy fogacskája által biztosított lehetőségekbe). Előttünk is kicsit újra kinyílik a világ. Akkor ki tanít kit?
